Nem kezdhetek új blogot bemutatkozás nélkül, ez tuti. Úgyhogy most regélek magamról valami olyat, ami igaz is, meg személyes is, de azért mégsem olyan, hogy aki elolvassa, azt azt mondhassa, hogy "jéé, hát ez a Lujza!", egyrészt, mert babát várok, de jópáran (tudom, hogy két szó, de élek nyelvújítói jogkörömmel, és így írom, mert szerintem ez így jobb) még nem tudják - igaz, ez már tényleg csak napok kérdése, nemsokára publikussá válik az információ; másrészt, mert nem szeretem azért ennyire kiadni magam. Én nem vagyok közéleti személyiség, az én véleményem egy magánvélemény. 

Egyébként ezt a blogot elsősorban saját szükségleteim kielégítésére kezdtem el írni. Nekem ez egyszerűen kell, muszáj valamilyen úton-módon megosztanom másokkal az élményeimet, napjaimat, gondolataimat. Jó, persze, van családom, ott vannak a szüleim, testvérem, vőlegényem, na meg a barátok, barátnők, kollégák. De ez mégsem olyan. Nekem az kell, hogy relatíve sok emberrel tudjam ezeket megosztani, és amióta nem járok egyetemre (egy éve), ez a lehetőség eltűnt. Arról nem is beszélve, hogy nagyon nagyon kell nekem a velem hasonló helyzetben lévő, hasonlót megélő személyek jelenléte. Kanyarodjunk csak vissza oda, hogy éppen babát várok. Mint írtam, volt már ilyen. Nem tudom, mennyire nyilvánvaló (nekem akkor az volt, és most is az valahol), hogy alig húsz évesen nem vágytam és nem kerestem a nálam jó tíz évvel idősebb anyukák, kismamák társaságát, akiknek az élete olyan kompakt volt, akiknek mindenről határozott véleménye volt, és annyival gyakorlottabbak voltak a saját felnőtt-szerepükben hozzám képest, aki még csak épphogy elkezdtem tanulgatni az önálló életet. Nem is nagyon mertem közeledni feléjük, meg igazából kedvem sem volt velük diskurálni. Biztosra vettem, hogy közös témánk úgysem lesz, maximum a gyerek, de arról meg éppen nem akartam hosszasan csevegni, annyira más körülmények között éltek ők, és éltem én akkor. Viszont marhára hiányzott, hogy nekem is legyen ilyen anyuka-barátnőm, akivel együtt mehetünk kismamatornára, akivel lehet együtt babakocsit tologatni, akivel lehet közös programot csinálni, ésatöbbi. A meglévő barátaimmal persze tök jó volt találkozni, de úgy kiestem a korábbi életritmusomból, mint a huzat, úgyhogy ez elég nehezen ment, és szó mi szó, jó lett volna tényleg olyanokkal is szót váltani, akik ugyanazt élik át, amit én.

Ennyit a múltidézésről, a jelen helyzet tök más, és minden vágyam, hogy ki is tudjam élvezni. Csak most megint előjött az, hogy kivel osszam meg az ilyen babás-családos-gyerekes élményeket, ha egyszer a baráti körömben senki olyan nincs, aki mostanában babázna. De most már igazából annyira nem bánom, elég az, ha olyanok olvasnak, akik pont ebben vannak, vagy olyanok, akiket ez érdekel. 

Fú, ez most rohadtul úgy hangzott azért, mintha teljes erőből ráhasaltam volna erre a témára, pedig nem. Csak ez most itt, ezen a szent helyen, ebben a pillanatban éppen aktuális. Pedig írnék én még annyi minden másról is, mert tényleg rengeteg dolog érdekel. Hiszen ezért is említettem, hogy nem gondoltam húszévesen, hogy tudnék miről beszélgetni ezekkel a nagybetűs Anyukákkal, mert én annyira azért mégsem vagyok anyuka, mint ők. Vagy máshogy vagyok az, nem tudom. Na persze az is bőven meglehet, hogy ez nálam valami beidegződés, és azt csak én képzelem, hogy a baba-mama klubokban, játszótéri padokon, babakocsi tologatás közben másról sincs szó, mint a kaki állagáról, hozzátáplálásról, szoptatásról, éjszakai (nem)alvásról, cumiról és ujjszopásról, na meg a Többiek szaranyaságáról. Szégyellem bevallani, de egész biztos, hogy ez csak valami előítélet a részemről, mert nem igazán ismerek más anyukákat. Bár ez így hülyeség, hiszen a munkahelyemen is vannak olyanok, akiknek van gyerekük, akár olyan is, aki most jött vissza gyes-ről, szóval még benne van ebben az egészben - gondolom én -, de velük nem szülői, hanem munkatársi minőségükben találkozom, és eszerint is beszélgetünk egymással. Az én gyerekem amúgy sem egyidős senkiével, akit ismerek, mindenkinek vagy sokkal kisebb van, vagy sokkal nagyobb, úgyhogy sosem fenyegetett az a veszély a munkahelyemen, hogy valakivel folyamatosan a gyerekekről témázgassunk. Inkább csak tanácsot kérnek azok, akiknek kisebb a gyerekük az enyémnél, vagy megkérdezik, hogy nálunk volt-e ez vagy az, és normális-e, ha így csinál a gyereke, meg hasonlók. De ezekkel az anyukákkal simán el tudok beszélgetni szakmai dolgokról is, sőt, javarészt arról beszélgetünk, mert ezért vagyunk ott, meg valahogy nem is érez senki sem késztetést arra, hogy a gyerekeit emlegesse, előbb kerül szóba akár az is, hogy a gyros vagy a pizza a királyabb, vagy hogy ki melyik filmet látta már annyiszor, hogy kívülről tudja. Nade milyen lehet valakivel úgy összeismerkedni, úgy beszélgetni, úgy jóban lenni, hogy szülői minőségben ismertük meg egymást, kezdtünk el kommunikálni egymással? Na ez az, amiről fogalmam sincs. Az egészet csak azért sajnálom, mert így a nagyfiamnak sem volt soha állandó gyerektársasága, és sajnálnám, ha a kicsinek sem lenne. Amúgy meg piszkosul irigylem azokat,akik már eleve barátnők voltak, és egyszerre született gyerekük. Na az állati jó lehet... Nálam ez valószínűleg sosem lesz így. A barátnőim nagy része már külföldön lakik - még csak nem is olyan szokásos helyeken, ahonnan évente egyszer-kétszer haza szokás látogatni, hanem sokkal, de sokkal messzebb -, egyébként sem hiszem, hogy mostanában gyerekük lesz, bár persze ki tudja, de még azok is, akik nem külföldön laknak, elköltöztek az ország másik végére. Igaz, őket legalább egy-két havonta látni szoktam, és az időeltolódás sem nehezíti meg a telefon/skype beszélgetések lebonyolítását. Én meg, akinek mindig mehetnéke volt, akinek annyi terve volt már gyerekkorától arra, hogy a világ melyik pontján fog élni, és aki igazából nem is szeret túlzottan itt, ebben az országban lakni, na én persze faszán bebetonoztam magam pont ide, még a városba is, nemhogy a határon belülre. Nem panasz, mert tulajdonképpen nem rossz itt, annak ellenére, hogy tényleg nem vagyok az a fajta, akiben túltengene az a bizonyos nemzeti öntudat, vagy mi a búbánat, az ilyesmi sosem érdekelt, meg elég gyakran és elég nyíltan kritizálom is akár a kormányt, akár az ország berendezkedését, vagy bármit, amit szeretni és tisztelni illik, mert nekem az ilyesmi nem szent (jó, a kormány általában másoknak sem, de nekem rengeteg olyan dologgal is bajom van, amit az emberek nagy része tényleg elfogad úgy, ahogy van, és sokak számára tabunak minősülne a kritizálása), na szóval, mindennek ellenére igazából jól érzem magam ott, ahol vagyok. Úgy értem, nem akarok elmenni innen, függetlenül attól, hogy rengeteg dolog van, ami idegesít, ami béna, röhejes, felesleges. 

Úgyhogy maradok itt, írom amit látok, gondolok, vagy ami eszembe jut, és amik talán máshol talán nem jutnának eszembe, vagy amiket máshol nem látnék.